Unalmas percek

Érezted már,

hogy az idő, rozsdás sparheltet maga után vonszoló kóbor sánta kutya sebességével halad

a tér idő kontinuum innen még szabad szemmel nem látható pereme felé,

s már-már fel sem fogható - még tiszta fejjel - a pillanat, s az érzés,

hogy valaha el is éri azt?

Én is...

Óbudán

Kopog a 17, vereti a betont,
csörög, csattog,
de meg van a saját szépsége.

Az a szag - mit szag, illat -
ami minden felszállásnál megcsap,
mintha egy VW kisbuszban ülne az ember
peace jellel.

Ez nem a gazdag Buda,
s ez számomra kellemes:
télen a hegyről alábukó páratenger látványa szédít,
mit a tornyosuló panelek tompítanak,
majd oszlatnak széjjel,
nyáron meg... van valami a levegőben.
Hogy hangulat, vagy csak CO2?
nem érdekel, én szeretem.

Menni kéne

Menni kéne...
a hova nem lényeg,
a társaság meg kiváló,
ez is a kiváltó,
okk .

Egy plázás délután, tán
e téli mínuszba felüdít…hetne.
Starbucks, McDonald,
swag-hegyek,
szerintem tovább megyek.

Szabadtérre emberek,
kell a levegő,
igaz kicsit pestiesen átsütve,
ami mint acélhengerek,
tüdőmet nyomják, s aszalják,
dohányzásmentes tüdőrák.

Szabadság, míg a szem ellát
- az  belvárosban nem nagy táv,
de ha akad dellád, a Dunán kelj át,
és irány a Citadella, minek hatása úri:
máris a pesti tömeget nézed (le).