Életem függvénye

Az életem e ad x függvény,

változni nem tudok,

pedig változni akarok.

Már meguntam e létet,

hogy azonos értékeken lépek.

Várok,

s bár pár ponttal közel nullához állok,

maradok pozitív,

míg életem értelmezve van.

Pedig úgy lennék én már más,

rossz deriváns,

mi negatívba fordul,

vagy alulról szagolja az abszcisszát.

Hogy én szigorú és monoton?

mindig maradok reális,

de határ a csillagos ég,

tartok a végtelenbe,

egyedül.

Pedig jöhet már bármi,

csak a dy-t várom,

hogy feloldozást kapjak

s lederiváljon.

Exekhez

Az, hogy emlékszem,
nem jelenti, hogy hiányzol.

Emlékszem,
gyerekként egyszer nagyot estem kerékpárral,
rá egy hétre is fájt mindenem.
A seb valahol itt van a könyökömön,
tán látszik még, érezni már nem érzem.

Emlékszem,
volt hogy elájultam, bár a miértje ködös,
a kép elveszett, pár hangtöredék maradt
örök emlékül.

Emlékszem,
megannyi kínos elszólás,
vagy tömeg előtti stressztől való hallgatás,
mikor minden tekintet rád mered,
de megszólalni nem tudsz.

Emlékszem,
megannyi csíntevés,
pedig jó gyerek voltam én,
általában.
S emlékszem,
velem hányszor szúrtak ki.
Nevetés, közröhej tárgya nem egyszer voltam,
álmatlan éjszakákon be-bevillan még egy-egy
fájó emlékkép.

Az emlékeimet felejtenem nem sikerül,
velem vannak, bennem, ez jár hozzám.
De azt ne feledd:
az, hogy emlékszem,
nem jelenti, hogy hiányzol.